Az alábbi cikk az akkor még elipszilont bőven használó Balla D. Károj tollából a pozsonyi Új Szóban jelent meg 2007-ben, ahol cirka két éven át jelentkezett havi publicisztikákkal.
Balla D. Károly
Nemzeti liberalizmus
Kis János, a magyarországi liberális párt, az SZDSZ alapítója és volt elnöke, aki évekkel ezelőtt kilépett a pártból, nemrég egy vitaesten úgy nyilatkozott, nem gondolja életképtelen ötletnek egy új liberális formáció létrehozását. Véleménye összefüggésben van azzal, hogy az újabb közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ támogatottsága 1–2 százalék, azaz, ha most lennének a magyarországi választások, nem kerülne liberális párt a Parlamentbe. Holott a rendszerváltás után, az 1990-es Országgyűlésben két markáns liberális alakulat is megmutatta az erejét: az ellenzéki SZDSZ a törvényhozás második legnagyobb pártjaként lehetett a fiatal képviseleti demokrácia meghatározó tényezője, a „kis” Fidesz pedig, amely, talán mert az SZDSZ-szel ellentétben nem kötött paktumot a kormányzó MDF-fel, még nagyobb testvérénél is következetesebben képviselte a modern liberális elveket.
Ismerjük a történet folytatását: 1994-re a Fideszben éles irányváltás történt, benyomult a jobbközépbe a kormányzása idején elhasználódott MDF helyére, az SZDSZ pedig koalíciót kötött a korábbi főellenség, a kádári MSZMP utódpártjával, az MSZP-vel.
E két lépéssel meg is pecsételődött a magyar liberalizmus legújabbkori sorsa.
A Fideszből nemcsak hogy kiveszett a liberalizmus, hanem a vezetése alatt álló jobboldal száján szitokszóvá vált, az SZDSZ pedig, a 2002-ben és 2006-ban is megismételt koalíciós házassága révén nemcsak hogy erodálódott a hatalomban, hanem a liberális gondolkodásúak – számuk Magyarországon ma kb. a lakosság 20 %-a – többsége számára is elfogadhatatlanná vált. Érthető, hogy a népesség egyötödét kitevő szabadelvűeket mint célcsoportot talán csak egy új, tiszta lappal induló párt tudná megnyerni.
Milyen is lehetne ez a politikai erő? Milyen liberalizmust kellene hirdetnie ahhoz, hogy markánsan megkülönböztesse magát a „piacorientált, globalista” stb. SZDSZ-től? Lehetne konzervatív liberális (ott a lengyel példa!), de én személy szerint annak örülnék a legjobban, ha Magyarországon végre létrejönne egy igazi, modern nemzeti liberális párt.
A mai politikai közgondolkozásban ez a két fogalom kizárja egymást. A nemzeti eszmét jórészt kisajátította a konzervatív jobboldal, a liberalizmust pedig csupán az az SZDSZ jeleníti meg, amely nem találta meg (nem is nagyon kereste) az átjárást a „népben és nemzetben” való gondolkodás felé, nem tudott hatékony és sokak számára elfogadható választ adni az összmagyarság kérdéseire, nem tudta megfogalmazni a modern nemzeteszményt – nem is vált vonzóvá a nemzeti érzésűek számára. Éppen nekik, azoknak, akik nem külsőségekben, hanem azon lényegében élik meg magyarságukat, ugyanakkor messzemenően liberális gondolkodásúak, éppen nekik lenne szükségük egy ilyen tömörülésre.
Úgy tűnik, arra bő másfél évtizede hiába várunk, hogy a nemzeti oldal hozza létre a maga liberális pártját. Vajon az ellenkező oldal felé több várakozással tekinthetünk? S bízhatunk-e abban, hogy ez lehetne az egyetlen észszerű válasz a magyar politikai és közéletben zajló, egyre kérlelhetetlenebb szellemi polgárháborúra?
BDK: Nemzeti liberalizmus. Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2007. nov. 10.
Fűzfa Balázs irodalomtörténész, az élménycentrikus irodalomtanítás és a tömeges versmondás apostola nagy tisztelője Balla D. Károjnak. Így amikor 2013 értesült arról, hogy Markovits Teodóra, az Alkarpatraz főszerkesztője Miért nem szeretjük BDK-t címmel esszét írt, szükségét érezte, hogy az érintettről kedvezőbb képet festve cikket jelentessen meg a Papiruszportál hu online folyóiratban (2013. jan. 16) az alábbi címen és szöveggel:
Fűzfa Balázs
Miért szeretem BDK-t?
Fűzfa Balázs
Az a baj, hogy nem olvastam Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t? című esszéjét – és nem is nagyon vonzódom hozzá. Egyáltalán, hogy szólhat ez a kérdés többes számban, vajon kinek a nevében beszél a szerző? Ez persze bizonyára benne van a dolgozatban, melyet én ugyebár nem olvastam…
Látom, mégiscsak meg kell tennem ezt, mielőtt megírom az „ellenszöveg”-et, hiszen úgy mégsem illik reagálni valamire, hogy az ember nem ismeri amazt a dolgot; bár bevallom, engem már a cím is annyira felháborít a maga negatív attitűdjével, hogy fenntartom magamnak a jogot pusztán a címre való reagálásra – azaz lehet, hogy mégsem olvasom el a hangzatos felütésű írást, talán majd utána, ha ezt itt most megírtam…
Szívesen elmondom viszont néhány sorban, miért is szeretem BDK-t, s miért tartom rettentő fontosnak azt, amit csinál. Sőt, azt is, ahogyan csinálja.
BDK-t a digitális korszak egyik emblematikus figurájának tartom, aki pontosan a lényegét érti a jelennek és a jövőnek: ez a lényeg pedig nem más, mint a kultúrahordozás és -átörökítés kettős természetének a megértése. A jövőben – s már a mában is persze – egyre inkább arra kell felkészülnünk, hogy egymás mellett él a gutenbergi és a neumanni világszemlélet. Sokan elmondták az elmúlt évtizedben, köztük magam is többször és több helyütt, ennek a kétfajta világlátásnak és létezésgyakorlatnak a pozitívumait és a negatívumait egyaránt. Talán egy a közös bennünk, akik nem vonjuk kétségbe, hogy mi következik a jövőben, mégpedig az, hogy mindkettőt igyekszünk a magunk módján művelni. Lelkesen – s olykor kétségbeesve, hogy lemaradunk, s ezért valamit majd nem értünk meg holnap vagy holnapután –, tobzódva az újdonságokban, szörfölünk a világhálón, írjuk e-mailjeink tucatjait naponta, s olvasunk el ugyanakkor esténként 50-60 vagy éppen 118 oldalt Umberto Eco új könyvéből (A prágai temető), egy régebbi másikból, mondjuk, ama Lev Tolsztoj nevű tollforgatótól (Háború és béke), vagy nyúlunk eggyel feljebb a polcon, akár éppen Petőfihez, Pilinszkyhez…
BDK-t azért szeretem, mert amit ír, amit tesz, abban soha semmi kizárólagosságtudat nincsen.
Markovits Teodóra
A Tejmozit például azért szeretem, mert az apa–fiú kapcsolat egyik világirodalmi szintű megfogalmazását („megjelenítés”-ét is, de itt most hangsúlyosan fontos a „megfogalmazás” szó, mert éppen a frappírozott és magával ragadó nyelviség az, amely BDK gutenbergi énjének lényegét adja). A cím(ötlet) pedig egyenesen zseniális, ezt talán még azok is elismerik, akik nem szeretik BDK-t. Lehet, hogy még Markovits Teodórának is tetszik, csak magának sem meri bevallani a tanult Kolléganő. Pontosabb metaforája annak, ahogyan az ember kutakodik az életben, megtalál dolgokat, ugyanakkor eltéved a saját múltjában, aligha lehetséges… Az emlékezés természetrajzát egyetlen szóban ezen a nyelven megragadni csak a legnagyobbak voltak képesek.
Amit BDK a világhálón csinál, azt pedig egy lehetséges, de természetesen nem kötelező értelmiségi (létezés)modellnek gondolom. Valljuk be, mindannyian (vagy legalábbis nagyon-nagyon sokan és egyre többen) ezt csináljuk, ám ő képes formát is adni a végtelennek. Jómagam csodálom őt ezért, még ha örökké elképedek és eltévedek is az ő világában barangolva. Eltévedek millió elágazásában, s elképedek azon, hogyan tudja nemcsak kézben tartani ezt a százezer réteget, hanem hogyan tudja írni magukat a szövegeket, leltározni aztán a róluk szóló szövegeket, strukturálni az egészet, s mindeközben hozzászólni az élet fontos dolgaihoz (nemcsak önnönmaga, hanem sokszorozott énjei nevében egyaránt szellemesen, okosan, elegánsan) – minden létező szinten és orgánumban –, „ráadásul” gondozni szintén kiváló író felesége, Berniczky Éva anyagait is az Ungpartyn (s persze még a tizedét sem soroltam föl annak, amit csinál).
És persze BDK-t azért is szeretem, mert van humora. Olyan projekteket, játékokat talál(t) ki, amelyek igencsak ritkák manapság az irodalmi életben. Ráadásul ezeket csak a hálón lehet megcsinálni – szerzőnk ezzel is bizonyítja annak létjogosultságát. Tsúszó Sándor esetét pedig nem is említem – még a gutenbergi időkből (mely persze folytatódott a Neumann-galaxisban is). Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán mellett utóbbi évtizedeink egyik legátütőbb irodalmi projektjéről van szó. Sőt, ez valamiben minden előzőtől különbözik: Tsúszó Sándorban többen találták meg a saját hangjuk kifejezésének egyik lehetséges formáját: Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Hizsnyai Zoltán, BDK halálra röhögteti ma is azokat, akik beleolvasnak a Tsúszó-életműbe és annak elágazásaiba.
Szeretem még BDK béketűrését, végtelen nyugalmát, ahogyan – mint mondottam fentebb is már – bánik a nyelvvel, a szövegekkel, a nemzetiségi léthelyzettel, a sorssal, örömökkel és bánatokkal, barátokkal, családdal. Szeretem, hogy a lányát Weöres Sándor nevelőfalujáról nevezte el, és szeretem, hogy ezt az egyetlen embert hívják ezen a nyelven Csöngének, szeretem, hogy ez a tehetséges fiatal lány olyan borítókat tervez édesapja könyveihez, melyekről messziről érződik nemcsak a szeretet, hanem ami talán még annál is több: a megértés sugallata. A szavak nélküli megértésé.
Szeretem BDK-t, mert mindössze két olyan embert ismerek, aki meg merte kockáztatni, hogy szavakba szorított életműve semmivé lehet, ha éppen úgy hozza a sors: Ottlik Gézát és Balla D. Károlyt. Mindketten azzal a mérhetetlen eleganciával alkotnak, hogy akkor is tudnának boldogok lenni, ha egyetlen betűt sem írtak volna le egész életükben. Mert ahogyan Ottlik az egyetlen író, aki megengedhette volna magának, hogy ne írja meg az Iskola a határon-t, úgy BDK az, aki megengedheti magának, hogy ha bármelyik pillanatban „lekapcsolják” a villanyt, akkor is megmaradnak nekünk nemcsak papírkönyvei, melyeket kimenekített a maga Neumann-univerzumából, hanem megmarad ő maga is mint a digitális létezés példázata, mítosza, mint nagy elbeszélője egy hősi kornak. Mint Robinson Crusoe, mint Roald Amundsen, mint Edmund Hillary alakja mindannyiunk Tejmozijában.
Ezért szeretem elsősorban BDK-t: mert volt bátorsága elsőnek lenni ott, ahol mi még most is csak bukdácsolunk. A lakatlan szigeten, az Antarktiszon, a Mount Everesten.
S igen, végezetül és mindentől függetlenül pedig azért szeretem BDK-t, mert BDK mindentől és mindenkitől független, mert BDK piréz. Megvesztegethetetlen, örök kisebbségi, maga az emelt fejű kiszolgáltatottság – minden arra predesztinálná, hogy gyűlölje ezt a világot, ám ő erre nem hajlandó. Derűvel szemléli önmagát és bennünket, valamennyi botlásunkat, esendőségünket – tejüvegen innen és túl.
Kis János, a magyarországi liberális párt, az SZDSZ alapítója és volt elnöke, aki évekkel ezelőtt kilépett a pártból, nemrég egy vitaesten úgy nyilatkozott, nem gondolja életképtelen ötletnek egy új liberális formáció létrehozását. Véleménye összefüggésben van azzal, hogy az újabb közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ támogatottsága 1–2 százalék, azaz, ha most lennének a magyarországi választások, nem kerülne liberális párt a Parlamentbe. Holott a rendszerváltás után, az 1990-es Országgyűlésben két markáns liberális alakulat is megmutatta az erejét: az ellenzéki SZDSZ a törvényhozás második legnagyobb pártjaként lehetett a fiatal képviseleti demokrácia meghatározó tényezője, a „kis” Fidesz pedig, amely, talán mert az SZDSZ-szel ellentétben nem kötött paktumot a kormányzó MDF-fel, még nagyobb testvérénél is következetesebben képviselte a modern liberális elveket.
